Ezeket érdemes tudni a festékek fedőképességéről és fényállóságáról

Szakmaianyag-sorozatunkat azért hoztuk létre, hogy a sok kreatív tartalom mellett olyan bejegyzések is olvashatóak legyenek a blogon, amelyek igazán hiteles szakértőktől származnak, és amelyek abban segítenek, hogy mélyebben beleláthassunk a festékek – minden szempontból – színes világába. Az előző részben a transzparens és a fedőfestékeket mutattuk be szakmai szempontból, most pedig nézzük meg, mit érdemes tudni a festékek fedőképességéről és a fényállóságukról.

Mitől függ egy festék fedőképessége?

A festékek fedőképessége az adott festék állagán, vagyis sűrűségén (is) múlik. Egy sűrű festék, amely a felületen zárt filmréteget alkot, nyilvánvalóan jobban fog fedni, mint egy hígabb állagú, amelyik beleolvadva az anyagba és összeadódik annak színével. Sok esetben tehát pusztán csak azért nem tűnik fedőnek egy festék, mert nem elég sűrű. Ha egy sűrű, jól fedő festéket felhígítunk például vízzel, akkor ezzel a fedőképessége is csökken.

Persze vannak színek, amelyek alapvetően jobb fedőképességűek, mint mások, ilyen a piros. Ugyanakkor ezekből a színekből kevésbé lehet egyéb árnyalatokat létrehozni, a pirosnál maradva, például ebből a színből kifejezetten nehéz egy igazán szép narancssárgát keverni. Még akkor is, ha az iskolában azt tanultuk, hogy a három alapszínből minden árnyalat létrehozható.

Mik az alapszínek és hogyan keverhetünk ki egyéb árnyalatokat?

Ahhoz, hogy megértsük, milyen színből mit lehet kikeverni, muszáj néhány alapvető fogalommal tisztában lenni. Szóval, jöjjön egy kis színelméletet.

A három alapszínt valószínűleg mindenki ismeri, ez a piros a kék és a sárga. Azt tanultuk, hogy ebből a három alapszínből elméletileg az összes létező árnyalat kikeverhető. Ez azonban csak elméleti síkon igaz, hiszen a szerves, vegyipar által előállított pigmentek messze vannak az ideális színektől, ennek következtében pedig - a fedőképességük és árnyalatuk folytán - nem alkalmasak bármilyen szín létrehozására. Éppen ezért nemcsak három alapszínből készülnek a pigmentek.

Egy kevert árnyalat esetén, mint például a narancssárga, megpróbálnak a szakemberek egy olyan szerves molekulát szintetizálni, amely olyan, mint a kívánt szín – például a narancssárga. Tehát az alapszínek mellett még ezerféle tónus készül szerves pigmentként, és amikor egy adott színt szeretnénk kikeverni, akkor az a legegyszerűbb eljárás, ha a kigondolt színhez legközelebbi árnyalatból indulunk ki. Például, ha okkersárgára vágyunk, akkor praktikus módon az aranysárgából kiindulva barna hozzáadásával fogjuk megkapni - és nem kezdjük el sárgából, pirosból és kékből kikeverni. Narancssárga esetén a kívánt árnyalathoz legközelebbi narancssárgát vesszük alapul, és ezt finomítjuk például pirossal, ha egy melegebb változatára van szükségünk.

Minél távolabb áll egymástól két szín, annál kevésbé tiszta árnyalatot kapunk a keverésük során, mivel „elpiszkítják” egymást - ezért nem citromsárgából és pirosból keverjük ki a narancssárgát, hiszen ennek a két színnek a keveréséből téglaszín születne, nem kapnánk tiszta és intenzív narancssárgát.

Hogyan döntsük el, milyen fedőképességű festékre van szükségünk?

Ez mindig attól függ, mit készítünk, mire használjuk a festéket. Ha azt szeretnénk, hogy a színek keveredjenek, például egy akvarellkép esetén, akkor transzparens festékekre lesz szükségünk. A mostanában divatos számfestéshez viszont, amikor precízen kell dolgozni, apró részeket kell kifesteni, fedőfestéket célszerű használni.

Kezdetben, amikor az emberben feltámadt az igény, hogy színes tárgyakat készítsen, színes ásványokat tört össze és őrölt minél finomabbra, amit aztán valamilyen hordozóanyagba kevert (például lenolajba vagy fenyőolajba), vagy kiégette kerámiaként. Nem véletlen, hogy a régi civilizációk színvilága - legyen az mexikói vagy görög -, meglehetősen hasonlít egymásra, hiszen a természetben megtalálható ásványok határozták meg a rendelkezésre álló színpalettát, és így a tárgyak árnyalatait is.

Persze nem mindenhol voltak megtalálhatóak ugyanazok a színek, így a művészetek térhódításával és az új színekre való igény megjelenésével beköszöntött a festékekkel való kereskedelem kora is. A kezdeti, ásványi alapú „pigmentek” után a növényi alapú pigmenteket is felfedezték, ezek használata során azonban szembesülni kellett a fényállóság problémájával. A növényi alapú festékek fényállósága ugyanis messze alulmaradt az ásványi alapú pigmentekkel szemben, az ezzel készült festékek tehát hamar kifakultak. A festett, mázas görög kerámiákon, melyek ásványokból porított festékkel készültek, a mai napig felismerhetőek a különféle színek.

Van összefüggés egy festék árnyalata és fényállósága között?

Nos, nem véletlenül van például egy önálló narancssárga vegyület, ebből kiindulva ugyanis, amikor valamelyik tulajdonságát javítani szeretnék a festéknek – például a fényállóságát -, akkor készül egy másik narancssárga. Ez azt jelenti, hogy több mint 200 féle vegyületet szabadalmaztattak narancssárga színként, ezekből azonban ma az ipar csak nagyjából tízet használ.

A kékeknél egyszerűbb valamivel a helyzet, hiszen adott egy kék kémiai vegyület, ebből készülnek a lilás és a tiszta kék árnyalatok is. A barna szín álltában keverék, nem nagyon szintetizáltak barna vegyületet. A fekete pigment gyakorlatilag a festékiparban minden esetben a kormot jelenti, ami végső soron szén, így a fényállósága tökéletes, azaz a fekete pigmentnél fényállóbb nem léteik.

Ezzel szemben a bíbor pigmentek kevéssé fényállóak, tehát meglehetősen nehéz olyan bíbor színt találni, amelynek a fényállósága megfelelő, így az ilyen festékek ára is magas. Ha egy elegybe összekeverek egy jó fényállóságú pigmentet egy kevésbé jóval, akkor a végeredményben a kevésbé jó fényállóságú pigment jobban fog érvényesülni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néhány napos fakulás után egy teljesen más árnyalatot fogunk kapni, mint amilyen az eredeti volt.

+ 1. Érdekesség – Mit érdemes tudni a foszforeszkáló festékekről?

A festék és a fény (fényállóság) viszonyával kapcsolatban mindenképpen érdemes szót ejteni még a világító, azaz fluoreszcent pigmentekről, amelyek színe félhomályban is rendkívül élénk. Ezek a színek azért tűnnek rosszabb fényviszonyok esetén is erőteljesnek, mert képesek az emberi szem számára láthatatlan tartományokból is fényt elnyelni, majd azt a fényt, amelyet elnyeltek, a látható tartományba kisugározni.

Ha nincs fényforrás láthatatlan tartományban, akkor ezek a pigmentek sem képesek világítani, tehát például egy sötét szobában ezek a pigmentek sem láthatóak, de ha bekapcsolunk egy UV-lámpát, akkor ezek a színek, az UV-tartományból feltöltődve, felragyognak. Amikor szürkület van, vagy borús az idő az UV-sugarak ugyanúgy elérik a Földet, ezeket a sugarakat is képesek a fluoreszcens pigmentek magukba szívni, majd kibocsátani, amitől ragyogónak látjuk őket. A probléma csupán az velük, hogy kémiai természetüknél fogva hajlamosak a fakulásra, így nagyon gyorsan halványodnak. A foszforeszkáló pigmentek hasonló elven működnek, vagyis képesek a fényt magukba szívni, elraktározni, majd sötétben hosszabb-rövidebb ideig világítani. Ezeket utánvilágító pigmenteknek is szokták hívni, a pontos elnevezésük azonban foszforeszcent pigment.

És még egy kis érdekesség: ha a fluoreszcent pigmentekhez színazonos pigmentet keverünk, tehát például egy fluoreszkáló sárgához sima sárgát – hiszen elméletileg kevergetőek -, szinte azonnal elveszti fluoreszcens tulajdonságát. Ráadásul minél sötétebb az adott szín, annál kevésbé világít, tehát a piros, a magenta vagy a kék nem annyira látványos, mint például egy citromsárga vagy zöld szín.

Ha tetszett a bejegyzés májusban is keresd szakmaianyag-sorozatunkat, hiszen a következő részben még részletesebben beavatunk titeket a színkeverés rejtelmeibe.

---

Szerző: Acellákura

Még több ilyen cikket szeretnél?